Az alabárdok

 Nagy Imre - 2011. április 22.

 Szálfegyverek  |  Cikk

Az alabárd klasszikus formájában a XIV. sz. 2. felében alakult ki. A svájci szabad parasztokból álló gyalogos csapatok ezzel a fegyverrel tanították móresre a Habsburgok szolgálatában álló lovagokat. Azokat a lovagokat, akiknek csapatai a kor legjobb katonaságának számítottak, fegyvereik pedig az akkori kézműipar remekei voltak.

A fegyver Svájcban alakult ki a XIV. sz. elején. Kezdetben egy különös, a megszokottnál hosszabb él hosszúságú harci bárd volt, aminek a felső végén egy döfésre alkalmas hegyet alakítottak ki, s egy hosszú 2 – 2,5 m-es fanyélre erősítették. A nagyméretű, súlyos bárdlap alkalmas volt az ekkor használatos fémlapokkal erősített fegyverkabátok átvágására, s a rövid, ám erőteljes csúcs a fegyvert döfésre is alkalmassá tette. Egy fegyverben egyesítették a csatabárdot és a lándzsát. Igazán félelmetes fegyverré a század 2. felére vált, amikor a svájci gyalogosok a harci tapasztalatok alapján a bárdlapot a nyélhez erősítő két gyűrűspánt közé a fegyver fokára egy hátranyúló vastüskét erősítettek, ami tökéletesen alkalmas volt arra, hogy a nehéz fegyverzetű lovagot lerántsák a lováról. A földre került ellenfél megöléséhez, vértezetének átvágásához, átlukasztásához a bárdlapot használták. Ez a fegyver azonban még messze volt a klasszikus, háromosztatú alabárdtól, ami a XV. sz. legtökéletesebb szálfegyvere volt. Bár paraszti fegyverként született meg, nem volt szükségfegyver, mint a későbbi időszakok kiegyenesített kaszái vagy szöges cséphadarói. Megalkotása pillanatától harci fegyver volt az alabárd. A fegyverek funkció szerinti osztályozása alapján egyenesen többfunkciójú, kombinált fegyvernek számított, hiszen vágó döfő, és ütőfegyverként egyaránt használható volt, a gyalogosharc minden szükségletét kielégítette.

A XV. századra kifejlődött klasszikus alabárd fejét egyetlen lapból kovácsolták, a három rész elkülönült de együvé tartoztak, a csúcs és fok szervesen csatlakozott a bárdlaphoz. A bárdlap felső csúcsa annyira megnyúlt, hogy a század végére már ezt a 30-40 cm hosszú szabályos nyárs lett a fegyver fő része a bárdlap és tüske mellett. A kezdetben négyszögletes bárdlap formája is megváltozik, trapéz, félhold alakú lesz, illetve szabályos balta- vagy bárdformát vesz fel.  A tüske erőteljes fokká alakul, ami csákányszerű használatra teszi alkalmassá. A nyél bedugására szolgáló köpűhöz kétoldalt hosszú oldalpántokat kovácsoltak, amelyek biztosabban rögzítették szegecseikkel a fejet a nyélhez, így a fanyelet is védték az ellenfél kardcsapásaitól. Ebben az időszakban tapasztalható a különböző alabárdtípusok kialakulása, attól függően, hogy mi lesz a fegyver fő funkciója, s ehhez képest melyik része fejlődik erőteljesebben tovább a többi rész pedig elcsökevényesedik, vagy el is tűnik.

A klasszikus alabárd tehát a mindhárom fő részt magában foglaló fegyver egyre inkább döfő fegyverré vált. A nyárs extrém módon megnő 60-70 cm hosszú lesz, sőt egy XVI. sz végi példánynál a 150 cm-t is eléri. A bárdlap egyre cifrább alakot ölt, mérete visszafejlődik, nagyjából megegyezik a fok méretével, s ezen 2 rész már csak másodlagos szerepet kap, eredeti funkciójukat mindinkább elvesztik, ahogy kezd kiszorulni a harcterekről. A XVII. sz-ban a nyársszerű  csúcs kétélű lándzsapengévé alakul, s hossza lecsökken. A bárdlap és a fok vésett, sőt áttöretess díszítést kap, s a század végére mint harci fegyver el is tűnik, hiszen egy tökéletesebb fegyver veszi át a helyét a szuronyos tűzfegyver, Nincs szükség többé alabárdra, pikára. Az alabárd ezzel együtt tovább él, mint jelvény. A század végétől az altisztek rangjelző fegyvere volt európában és magyarország területén is. A magyar területeken leggyakrabban külföldi zsoldosok, elsősorban vallonok, németek használták illetve a városi és udvari darabontok felszereléséhez tartozott. A magyar had először a Hunyadi János által vezetett 1443-as hadjáratban fordult elő, valószínűleg huszita közvetítéssel. Nagy szerepet ezek a fegyverek azonban nem kaptak a török elleni harcokban, hiszen az alabárd elsősorban a páncélos nehézlovasok ellen volt jól bevethető, a könnyűfegyverzetű törökök ellen inkább pikásokat alkalmaztak. Mátyás zsoldosseregében már nagyobb szerepet kaptak az alabárdosok, akik szinte kizárólag a nyugati hadjáratokban vettek részt. Mátyás nem is annyira a fegyver, hanem a fegyvert mesterien alkalmazó svájci gyalogság szolgálatba állítására törekedett. Rövid időre szolgálatot vállalt seregében az egyik legjobb svájci gyalogos egység Hans Halwall kapitány csapata is, 1481-ben pedig kiterjedt tárgyalásokat folytatott Zürich városával svájci gyalogosok zsoldba fogadásáról.

A svájci gyalogság a XV. sz-ban Európa legjobb gyalogos katonaságának bizonyult. Szervezeti alapegységük 400 – 500 főből álló zászló folt, ami egyetlen zárt négyszögben tömörült össze, s mozgott a csatamezőn. Az első sorok hosszú akár 4-5 méter is elérő pikákkal voltak felszerelve, az alabárdosok a hátsó sorokba voltak beosztva. A század 2. felében a puskások is megjelentek, s a három különféle fegyverzettel ellátott katonaság létszáma az egységen belül nagyjából azonos, egyharmad-egyharmad arányú volt. A korszak legtöbb gyalogságától eltérően ezek a katonák támadóharcra is alkalmasak voltak. A pikásokkal az élen végrehajtott roham megbontotta az ellenfél harcrendjét, még a nehézlovasságét is, az alabárdosok pedig szétzilált lovasság ellen bizonyultak igazán hatásosnak. A svájciak mesterien forgatták hosszú nyelű, ormótlannak tűnő fegyverüket. Szúrásra, sújtásra egyaránt felhasználták. 1477-ben Nancy mellett az akkori Európa egyik legismertebb hadvezérét, Merész Károlyt, Burgundia hercegét egy svájci gyalogos alabárdütése ölte meg. A lován harcoló uralkodó  sisakos fejét az alabárd csapása egyszerűen kettészelte, mintegy jelképezve ezzel az európai lovagvilág visszavonhatatlan végét is. Az alabárd utóélete az uralkodóházakhoz kötődik. A XVIII. sz.-ban több mint egy évszázaddal a harcterekről való kiszorulása után díszes kivitelben már mint a testőrségek díszfegyvere tűnik fel, elsősorban német területen, ahol a Német Császárság bukásáig mint testőrfegyver szerepelt. A pápai testőrség svájci gárdája a mai napig alabárddal díszeleg, nem csak a fegyvert, de magát a svájci gyalogos intézményét is hűen megtartva.

Az alabárdok fejlődéstörténete

Két legkorábban kivált típus a gléfe és a couse volt. Miután a magyar királyi testőrség, illetve koronaőrség alabárdtípusa is couse, indokolt, hogy azt vegyük előbbre és foglalkozzunk vele. A XIV. században alakult ki a formája, amely igen különös, tulajdonképpen, egy hosszú nyélre erősített óriási kés. Funkcionálisan igazából visszanyúlik a Svájcban kialakult korai alabárdhoz, egy nagyméretű bárdlap, amelynek a csúcsa döfésre alkalmas. Persze a formák egészen eltérőek. Mint korai elődje ez is elsősorban erőteljes, sújtó vágásra volt alkalmas a vértezett fegyverkabátok, esetleg vékonyabb, gyengébb minőségű lemezvértek átvágására. A XV-XVI. sz. fordulóján egyre inkább a döfőfegyverek kerültek előtérbe, így a couse háttérbe szorult, majd eltűnt, s mint testőrfegyver vált újra ismertté a XVI. sz. Itáliában. Itt és ekkor még némi fegyverfunkciót is betöltött. A XVIII. sz-ban aztán szélesebb körben is elterjedt, mint a különféle testőrségek díszfegyvere, hiszen a nagyméretű és szinte teljesen tagolatlan bárdlap kiválóan alkalmas volt arra, hogy különféle vésett, maratott, sőt esetenként áttöretes díszítések hordozója legyen. A magyarországi couse-ok kedvelt díszítőeleme volt a Madonna képe, ami a koronaőr- és testőr alabárdokon is megtalálható. Különös, hogy a couse, mint fegyver ismeretlen volt Magyarországon, mégis a magyar testőrfegyverek között ez az egyetlen alabárdtípus. A XVIII. századi császári-királyi darabont testőrség vette át a couse használatát, a későbbiekben a magyar királyi testőrségbe is átkerült, s az ok itt is az mint az összes többi testőrségnél ez a fegyver a legalkalmasabb a díszítésre.


Glefe-k

Míg a couse-nál a bárdlap fejlődött erőteljesen, addig a gléfe fő funkciója az ellenséges lovas lerántása és a döfés lett, így a felső csúcsa a fokból kinövő tüskéje fejlődött erőteljesen, s a bárdlap tulajdonképpen el is tűnt, illetve átalakult a csúcs tövétől visszahajló erőteljes horoggá. Elsősorban Itáliában használták, gyakorta mint olasz alabárdot említik a források. A XVI. sz-ban eltűnik, illetve egy teljesen extrém irányba fejlődik tovább, az ostromoknál, sáncharcoknál alkalmazott ostromkaszák, csatakaszák alakultak ki belőle. Nem tévesztendők össze a hadikasza néven is emlegetett kiegyenesített kaszával, ami egy szükségfegyver. Tulajdonképpen kézifegyvernek sem nevezhető már, a sáncharcok, illetve a várvédelem eszközei lettek. Ennek legjellemzőbb típusa a Magdeburgi ostromkasza néven ismert fegyver, amit az oldalpengék nyílásain keresztül csapok segítségével egészen kaszasorrá lehetett összeépíteni, ami azután a védelem elsőrendű segédeszköze lett, amint az Bécs 1683-as török ostrománál bebizonyosodott. A fegyver különben neve ellenére francia eredetű volt, lyonois néven is említik a források. Ezek az eszközök már semmiképpen nem tartoztak az alabárdtípusok közé, bár eredetüket ott kell keresnünk.

A XV. században elsősorban a döfőfegyver irányában fejlődtek az alabárdok, így alakult ki a partizán is a XVI. századra. Ez egy erőteljes, széles kétélű lándzsapengéből áll, amelyet a tövénél mindkét oldalon szimmetrikus oldalpengék egészítenek ki. Kifejezetten döfőfegyverről van szó, amit elsősorban német területen használtak. A XVII. sz-ban a klasszikus alabárddal párhuzamosan tűnik el a harci fegyverek köréből, s válik rangjelző fegyverré, sokkal nagyobb mértékben, mint az alabárd. Főtisztek rangjelző fegyvere volt, s a német területek mellett Hollandiában is kedvet díszfegyvernek számított. A partizánnál jelent meg először a díszalabárdoknál is, de különösen a couse-nál alkalmazott rojtozás, ami a nyél és a fej csatlakozásánál díszíti a fegyvert. A partizánból alakult ki a XVIII. sz elején egy altípus, ez már mint harci fegyver egyáltalán nem funkcionált, csak rangjelző szerepe volt. Altisztek és alacsonyabb rendfokozatú tisztek rangjelző fegyvere volt, többek között a Habsburg Birodalom hadseregében is. Ez volt a sponton, amely a partizánnál is szélesebb, rövid pengével rendelkezett, az oldalfülek eltűntek, a penge karcsú nyakán csak egy vékony keresztvas volt. A császári-királyi hadsereg gyalogságában az ún. magyar gyalogezredek kivételével a XVIII. sz utolsó harmadáig a legelterjedtebb rangjelző fegyver volt. Szintén a döfőfegyver irányába mutató alabárdfejlődés eredménye a spétum, ami a XV. sz végén jelent meg. Friauli nyárs néven is emlegették, ami igen kifejező, mert utal az elterjedési terület mellett a funkciójára, illetve az azt megtestesítő formára is. Egy hosszú, a tövénél megvastagodott nyárs volt, amit a pengetőtől két oldalra aláhajló oldalpengék kísértek. Funkciója ezen oldalpengéknek már nem annyira a lovas lerántása, mint inkább az ellenséges fegyver döfésének elhárítása, kivédése volt. Magyarországon korseke néven is emlegették. A XVI. sz-ban eltűnt a harci fegyverek sorából, s végleg elfelejtették, nem vált díszfegyverré vagy rangjelző fegyverré.


Sponton

Az utolsó említésre érdemes alabárdtípus a runka, amely leginkább a spétumra emlékeztet. Szintén kizárólagosan döfőfegyver, rendkívül nagy méretű, erőteljes, vaskos nyárssal és szimmetrikus oldalpengékkel. Ezek az oldalpengék azonban félhold alakúak és felfelé ívelődnek, mintegy előre szegeződnek, így a spétum oldalfüleihez hasonló hárító funkciójuk mellett önállóan is alkalmasak a döfésre, s így megsokszorozzák a fegyver döfő hatását. A XV. században alakult kis, s a XVI. században mint testőrségi fegyver szerepel Oroszországban, ekkor még nem kifejezetten csak díszfegyverként. Jelvényszerepe mellett kétségtelenül betölti fegyverfunkcióját is. Díszfegyverként majd a XIX. sz elején Perzsiában tűnik fel a testőrségnél.