Milyen hosszú legyen a hosszúkard?

 Roger Norling - 2011. május 19.

 Hosszúkard  |  Cikk

Forrás: How long should a longsword be? (Hroarr)
Fordította: Ábrahám Nóra (Kard Rendje)
A fordítást lektorálta: Berki András (HEMAC)

A rövid válasz az lenne: elég hosszú ahhoz, hogy elérd vele az ellenfeledet. Rossz válasz tudom, de hát a kérdés sem tökéletes. Hadd magyarázzam el!

A középkor és a reneszánsz igazi hosszúkardjai kb. 110-150 cm hosszúságúak, ez átlagban 120-125 cm-t jelent, ami néhány centiméter eltéréssel megegyezik mai vívótermi hosszúkardjaink „standard” méretével. Ennek ellenére, ha megvizsgáljuk a vívókönyvek illusztrációit könnyen arra a felfedezésre juthatunk, hogy az ott ábrázolt kardok elérik a hónalj, akár a homlok magasságát is. Habár Filippo Vadi szavai nem teljesen egyértelműek, úgy is értelmezhetjük, hogy az utóbb említett észrevételt támasztják alá.

„A kard legyen megfelelő méretű, // a markolatgombbal karjaid alatt, // ahogy itt írva vagyon.

Hogy elkerülj mindenféle akadályt: // a markolatgomb legyen kerek, hogy belesimuljon zárt  tenyeredbe, // tégy így, és nem kerülsz bajba.

És bizonyosodj meg a felől, // hogy markolatod egy arasz hosszú. // Merj más mértéket használni és össze leszel zavarodva.”

Filippo Vadi, 1482

Ezt fontolóra véve, úgy tűnik, hogymodern vívókardjaink meglehetősen rövidecskék.

Megjegyzés: A képek listája nem teljes, majd később még megtoldom, de már ez alapján is alkothatunk róla egyfajta képet. A bal felső saroktól jobbra haladva ezeket láthatjuk: Talhoffer 1467, Joachim Meyer 1650, Paulus Hector Mair 1542, Goliath kb. 1500, Albrecht Dürer 1520, egy XV. századi festmény a zürich-i Bundesschwur-ról, és végül egy részlet az 1513-as Luzerner Schilling kéziratból.

Miért látunk nagyobbnak tetsző hosszúkardokat a vívókönyvekben és a reneszánsz festményeken?

A magyarázat részeként szolgálhatna az egyszerű tény, hogy akkor az emberek egy kicsit alacsonyabbak voltak. Nem annyival, ahogy a modern mítosz sugallja, de egy pár hüvelykkel valóban. Ez kis mértékben függött az adott időszaktól és az emberek szociális státuszától is.

Ha megvizsgáljuk az alábbi, kérdéses periódust: 1350-1600, láthatjuk, hogy még a közemberek asztalára is gyakran került proteinben gazdag húsétel. A pestis megtizedelte a munkaerőt, így a bérek emelkedtek, miután a Fekete Halál Európa lakosságának felét elpusztította. Ez azt jelenti, hogy sem a szegény földművesek, sem a polgárság képviselői nem szenvedtek protein hiányban, ami magasságbeli növekedést váltott ki. Mégis ha összevetjük a statisztikákat, egy átlagos középkori ember két hüvelykkel volt alacsonyabb a mai korban élőknél. Elég érdekes, hogy a 19. században, Európában éltek a legalacsonyabb emberek, a hiányos táplálkozásnak és egyéb étkezéssel összefüggő tényezőknek köszönhetően. Ebben az időszakban kezdett rohamosan romlani az emberek fogazata is, a rengeteg cukorfogyasztás miatt… Ez olyan valami, ami a középkor és reneszánsz idején meglehetősen szokatlan volt.

Egy másik ok lehet, hogy sok kardkészítő olyan csatakardok vagy civil használatra szánt kardok alapján készíti el fegyvereit, amelyekkel gyorsabban lehetett reagálni hirtelen támadásokra, vagy zsúfolt helyen is el kellett, hogy férjenek vele. Nem olyan fegyvereket választottak mintának, amiket kifejezetten bírósági párbajra, vagy „iskolai” vívásra használtak. Tehát egyszerűen nem azt testesítik meg, amit mi tanulunk.

Egy másik magyarázat lehetne, hogy a vívótermi kardokat eleve hosszabbra tervezték, annak érdekében, hogy a vívás alapvető elvei átláthatóbbá váljanak. Természetesen számos csatakard is hasonló hosszúságú, de azért húzódik némi logika e magyarázat hátterében.

Lehet, hogy néhány kardkészítő számára ez gazdaságosság és praktikusság kérdése, minthogy egy hosszabb kard több munkát és helyet igényel.

Nem tudhatjuk biztosan. Az egyetlen, amiben biztosak lehetünk, az a tény, hogy az illusztrációk többsége jó 4-5 hüvelykkel hosszabbnak ábrázolja a kardokat.

Nos, tényleg számít a méret?

Azok szerint, akik nagyobb karddal rendelkeznek, igenis számít. Számos kelet-európai HEMAC csapat úgy, mint a Gesellschafts Lictenawers (Lichtenauer Társaság) és a Fechtschule Gdansk (Gdanski Vívóiskola), elkezdett lényegesen hosszabb hosszúkardokkal dolgozni, ami egy 180 cm-es emberrel számolva kb. 135 cm-t jelent. Néhány svéd vívó is megkísérelte ezt. Benyomásaik alapján azt állítják, hogy a technikák és a vívás alapelemei így sokkal átláthatóbbá váltak.

Csak elméletben végiggondolva, az ember és a fegyver közötti arányváltozás megváltoztatja a távolság kezelését, a reakcióidőt és az összekötés kivitelezését is. A rövid és könnyű kardok általános problémája, hogy körbeütni is majdnem ugyanolyan gyorsan lehet velük, mint kötésből dolgozni, ami a „három csodát” többé-kevésbé feleslegessé teszi. Hosszabb és valamivel lassabb kardokkal már több értelme van kötésben maradni és onnan dolgozni.

Az előbbi - és más, itt még nem közölt képek alapján - ez a probléma érdemel némi megfontolást és vizsgálódást. Éppen arra várok, hogy kézhez kapjak egy ilyen, hosszabb kardot, de addig is nagyon örülnék más vívók hozzászólásának. Szívesen hozzátoldanám ehhez a cikkhez.

Kiegészítések

2011. február 8.

Felfigyeltem rá, hogy a Wikipedia leírása szerint egy feder (A feder egy a középkori és újkori vívókönyvekben található, hosszúkardként használt fegyver, mely a hosszúkardtól jelentősen eltérő módon nem rendelkezik heggyel, és a penge gyenge része nagyon hajlékony, rugalmas. A penge tövénél gyakran kiszélesedik, ezt a részt hívják ricassonak és pajzsnak is. – lektor megjegyzése.) átlagos hossza 132 cm. Fogalmam sincs, hogy mi ennek az alapja, mindenesetre érdekes. Ha ez a feltételezés igaz, alátámaszthatja az elméletemet, miszerint a vívótermi kardok általában egy kicsit hosszabbak, mint a civil, vagy katonai használatra szánt pengék.

Továbbá ez a dokumentum egy olyan feder-t ír le, amelynek 98,5 cm a pengéje, 17,8 cm a markolata és 1384 gramm a súlya. Ez az a feder, amit jelenleg a zürichi Landesmuseumban őriznek. Hanwei is erre a feder-re alapozta az övéiket.

Itt egy másik kép egy gyakorló hosszúkardról Camillo Agrippa 1553-as kéziratából:

Egy másik feltételezés, amivel találkoztam, azt állítja, hogy a feder sajátságos lefelé kiszélesedő ricasso-jával a 16-17. században használt „extra” keresztvassal ellátott kétkezes kardok (bidenhänder) rokona. Olyan felvetéssel is szembesültem, mely szerint a feder-t éles kardok leköszörülésével készítették. Nem tartottam túl valószínűnek ezt a feltételezést, de aztán megláttam ezt a képet GA Lovino 1580-as kódexében, ami azért már ad némi hitelt ennek az álláspontnak.

Ezek a Lovino kódexben ábrázolt kétkezesek egészen hasonlítanak ehhez, ami jelenleg a New York Mettgyűjteményében lelhető fel.

Marozzo 1536-os és 1568-as kézirataiban is találhatunk megfelelő képet „extra” keresztvassal rendelkező kétkezesekről (Spada de Mue Mani).

Ez talán a városőrként szolgálatot teljesítő különböző reneszánsz céhek tagjaival is kapcsolatban áll, akik feltehetőleg feder-rel gyakorolták a nagyobb fegyverek (kétkezes kard, alabárd, vagy akár a cséphadaró) használatát. Giacomo di Grassi szavaival élve:

„A tapasztalataink azt mutatják, hogy a manapság használatban lévő kétkezes kardokat, melyek változó hosszúságú markolattal és nagy keresztvassal rendelkeznek, egy az egy elleni küzdelemben azonos módon kell forgatni, mint más fegyvereket, amelyekkel már eddig is foglalkoztam. De mivel egy kétkezes karddal bánni tudó harcos ellenszegülhet egyszerre több kard, vagy akár más fegyverek fenyegetésének is, ezért csatában a legjobb, ha a zászlósok közelében helyezkednek el, és azoknak védelmét szolgálják.

E fegyvert érdemes éjjel-nappal viselni a városokban, mert ott is könnyen előfordulhat, hogy egy maroknyi csapat nálánál sokkal több ellenféllel kényszerül szembeszállni. És mert e fegyver súlya és nagysága roppant erőt igényel, egyedül csak az jogosult használatára, kinek termete nagy, erős és bátorsága rendíthetetlen. Aki sok ellenféllel kényszerül szembeszállni, az úgy tesz a legjobban, ha kardja élével először jobbról lefele nagyot üt, majd vissza, szinte teljes köröket leírva, miközben testsúlyát folyamatosan egyik lábáról a másikra helyezi át. Fontos, hogy a szúrást ez esetben hanyagolják, meggyőződvén arról, hogy az csakis egy ellenfél megtévesztésére szolgál, míg a kard élével való ütésnek elég ereje van ahhoz, hogy szembeszegüljenek a nagy túlerővel.”

Azt azért tartsuk észben, hogy di Grassi tanácsai a kétkezes kard használatát illetően csak a túlerővel szemben vívott küzdelemre vonatkoznak. A párbajjal kapcsolatos tanácsai merőben különböznek ettől, nem is szólva az egykezes szúrófegyverek használatáról.

Ezt végiggondolva logikusnak tűnik, legalábbis részben, az olyan fegyverekkel való gyakorlás, amelyek kétkezes társaikhoz hasonlóan viselkednek. A vívótermek és a városőrök között fennálló kapcsolat másik bizonyítéka lehet a ritkán látható cséphadaró. A vívóiskolák illusztrációin ugyan szerepel, de egy vívókönyv sem taglalja használatát megfelelően. Végiglapozva Simon von Haendel Stammbuch-ját úgy tűnik, hogy a városőrök használták a cséphadarót, legalábbis a késő XVI. századi Németország bizonyos városaiban.

      

Léteznek olyan feltételezések, hogy volt valamiféle kapcsolat a XVI-XVII. századi vívótermek gyakorlata és a Landsknechtek(német zsoldoskatonák – a lektor jegyzete) hírhedt Doppelsöldner-ei (dupla zsolddal jutalmazott katonák – a fordító jegyzete) között, akinek a neve elválaszthatatlanul összefonódott a kétkezes kardok használatával.

Kiegészítés (2010. 02. 14.)

A fenti képválogatásban próbáltam olyan ábrázolásokat kiemelni, melyeket más kéziratoknál valóság hűbbnek ítélek. Megbízhatóbbnak tartom őket abban az értelemben, hogy átlagon felüli állandósággal ábrázolják a kardokat.

De hogy őszinte legyek olyan ”rosszabb” minőségű kéziratokra is hivatkoztam, melyek kevésbé megbízhatóak, és megalkotásuknál nem szenteltek túl nagy figyelmet a részleteknek.

Egy figyelemre méltó kivétel az előbb említett kategória alól egy anonymus codex1.6.2.4., ami sok vonatkozásban emlékeztet Paulus Hector Mair kézirataira. Itt a feder-ek különböző hosszúságúak, csuklótól egészen hónalj magasságig. Ugyanez igaz Paulus Hector Mair 1550-es, Joachim Meyer 1560-as kódexére, és Jörg Wilhalm kéziratára. Ezzel szemben, ha megvizsgáljuk az 1538-ból ránk maradt ms.0963 kéziratot, az 1508-as Glasgow-i vívókönyvet (E.1939.65.341), a Christian Egonolph kéziratot, Paulus Hector Mair 1542-es, Joachim Meyer 1560-as kódexét és még néhány másikat, megerősítik azt az állítást miszerint mai vívótermi kardjainknak kicsit hosszabbnak kéne lenniük.

Végső következtetés

Habár a különböző forrásokban különböző nagyságú hosszúkardok szerepelnek, mégis megfigyelhető a hosszabb kardok dominanciája. Továbbá az is biztos, hogy a késő XV. és XVI. század reneszánsz forrásaiban sokkal több feder-ábrázolás található.